YuYu Hakusho
Az eső leánya:
Hello! Először is bemutatkozom: a nevem Teno vagy Tenio ki
hogy hiv. Emberszabású vagyok, csak ép nem vallom annak magam, főleg hogy tudok
repülni. A szárnyaimmal nem tudok mit kezdeni és sajnos arra sem emlékszem
honnan jöttem. Csak annyi rémlik, hogy zuhanok és egy úton térek magamhoz. Ahol
jött valami fényes fájdalom aztán az árokban ébredek. Több helyen vérzek a
szárnyam is eltört. Jó lenne tudni hol is vagyok. Fekete köpenyem ugyan
eltakarja törött szárnyam, de akkor is csupa vér vagyok.
Elindulok valamerre, az eső szakadatlanul esik és elrejt
olyan vihart kavar. Gyönyörű erdőben sétálok. Az egyik domb tetején egy házra
bukkanok, vagyis inkáb palotára. Világoságot látok az egyik szobában. Szoval
meg probálok el tünni. Ekkor eltolodik az egyik fal és ki lép négy fiatal
férfi. Bár az egyiket lánynak véltem elsö rá nézésre. Meg csap az erejük. Meg
tántorodom.
-Szoval te vagy Teno – mondja egy öreg nő, pici mégis
hatalmas eröt érzek benne.
-Maga ki és hogy kerültem ide? – körbe nézek ez nem az erdö
széle – Mi történt?
-Ugy néz ki el veszeszteted az emlékezeted – sohajt az
öreglány. – A földön vagy Japánban pontosabban a birtokomon vagy és én Genkay
mester vagyok.
Bolintok. megnyugtat az öreg hangja.
.Mester – szol egy srác talán ha 20 lehet fekete bozontos
üstöke és nagyn fájdalmas barna szeme van mért olyan ismerös?
-Yusuke ezt majd késöbb elöbb rendbe kell hozni Teno
szárnyát és utána jöhet minden kérdés.
Eszeveszeten fáj de nem orditok azt nem szabad. Hejre rakják
a csontjaim. Ellátják a sebeim
Hason fekszem ugy potyognak a könnyeim. Lasan mindenki ki
szálingozik a szobábol.
-Kurama hagyd – szol az öreghang.
Kurama viszhangzik a fejemben a név. El alszom. Furcsa
évszázadok ota talá most alszom elöször nyugodtan és békésen.
Mindha folyton bántotak volna és elüztek volna. De miért mi
roszat tettem?
Saját kiáltásomra ébredek. Valaki ül meletem és most ö is
fel riad zavartan körbe néz. A szoba csöndes csak a kint tombolo vihar töri meg
a csendet.
-Jól vagy? – kérdei a srác.
-Izé… ja – nem igazán tudok vele mit kezdeni. Gyönyörü zöld
szemei van. Meg érintem az arcát. Meg lepödik de nem elenkezik. Mintha nem csak
ez az arc lenne itt. Mintha mást is rejtegetne a fiatal maszk mögöt. Már látom
is. Ezüst hajú férfi sárga hideg szemekel. Akit csak a harc érdekel.
-Elég – kiált a fiu. Lihegve látom viszont a kis srácot. Ugy
nézki hanat eset. – Ki vagy te?
-Nem tudom – felelem öszintén és megint az üldözés. Fejemhez
kapok – Nem akarom! – motyogom és megint fáj. Érzem hogy több sebböl vérzem.
–De hol vagyok?
-Még mindig Genkay mester birtokán.
Ez a hang … Mintha téli északákon a vihar csendesedne de a
zord szél még mindig fujna.
-Ki vagyok én?
-Tenio figyelj! – egy férfi lép a szobába.
-Tenio igen igy hivtak de fojton üldöztek és a véremet
akarták a lelkek.
-Te vagy az egyetlen aki képes esöt feakasztani puszta
akaratal söt csak az érzlmeidel.
-Ne hazudjon! – kiáltom. Mindig hazudnak csak az érdekli
öket mikor lesz újra esö és ezért képesek a véremet ontani.
-Nem megyek visza abba a térbe! – sikitom. Egy erös kéz meg
fogja a válam. Vakon tapogatozva bujok a karok tulajdonosához. Nem elenkezik
söt át ölel. Mintha végre biztonságba lennék. Könyeim el uralkodnak rajtam és
megint álomba sirom magam. Ugyan ugy karok közt ébredek. Fel pilantok és egy
egy vörös tncs csikizi az orrom.
-Egész este meleted volt – veti oda egy érdes hang. Fekete
foltot látok csak belöle.
-Ki vagy?
-Hiei – feleli és már kezd rémleni a dolog.
Nem merek mozdulni hátha fel ébreztem de igy az ölelésébol
meg vizygálom a könyezetem. Egy nuku berendezésü szoba sarkában ülünk. Az egyik
fal el van tolva és ott áll a fekete paca az az Hiei. A karok tulajdonosa is
lasan ébredezni kezd. Hát elhuzodom még fáj egy kicsit a mozgás igy nem
probálkozom fel állásal.
-Jó regelt – köszön kedvesen a srác.
-Regelt – felelem – köszönöm – bököm ki nagy nehezen.
-Nincs mit – azzal fel ál és ki fele veszi az irányt.
-Hogy szoktak hivni? – meg ál a kérdésemre. Lasan fordul meg
látszik rajta hogy gondolkodik valamit latolgat.vajon menyit ondjon el nekem?
-Shuichi Minamino, vagy Youko Kurama. – feleli végül.
-Kurama – izlelgetem a szot valahogy nagyon ismerös.
-Igen? – néz érdeklödve. Csöpet zavarban vagyok. Meg rázom a
fejem. Mosolyogva távozik. Nem értem én ezt a világot. Edig mintha nem
mosolygot volna rám senki. Ezt az ajándékot nem felejtem el.
Be jön Genkay mester ojan fura ez a pici néni és mien sok
energia van benne.
-Gyere most meg fürdetlek nagyon koszos vagy – mondja ö. Én
meg mint egy jó kislány követném csakhogy hoygan? Járás ez az est kéne
alkalmazni. Fel kecmergek és a falba kapaszkodva követem a nénit.
A fürdö egy kelemes
dolog. Egy nagy kád meleg vizbe dugot elöször hogy ázzak aztán jött a sikamika.
Hát igen testemet ezer meg egy seb ékteleniti.
-Ki tete ezt? – kérdezi csendesen Genkay mkozben mosa a
hátam.
-Lelkek mert nem adtam esöt – felelem magam is meg lepödve a
válaszon.
-Tegnap míg aludtál itt járt Koemma nagy úr. Szeretné ha
visza mennél.
-Ne – nyögöm nem akarok ujra üldözöt lenni. – mért kell
engem üldözni? Mért enm tudnak csak kérni és mért nem várják meg míg képes vagyok
teljesiteni? Mért nem lehet várni egy kicsit? Egy picit nem maradhatok itt csak
míg ösze szedem magam? – kérdezem bár a felét magamnak tetem fel. De mégis
válaszol.
-Az emberek nem élnek olyan hoszu ideig mint a sárkányok.
Ezért kell minden kicsit sürgösebben nekik mint neked. Maradhatsz csak álitsd
el a vihart miota itt vagy megálás nélkül zuhog.
-Nem emlékszem hogy kell – sohajtok és leöblitem a szapant.
-Nekem nem vagy utban maradj amig jól esik – mosolyog
kedvesen az öreg. Megint mosoly. Mért olyan fura ez az érzés?
Felveszem szkadt gönceim amik ugyan ki lettek mosva mégis
nagyon csapzotak. Ép teát szürcsölgetek a szobámban nagy magányomban mikor
kopognak.
-Szabad! – kiáltom és Kurama telepedik le elém.
-Bocsi a zavarásért csak kiváncsiságom gyözöt.
-Mi a baj? – valami roszat sejtek.
-Szeretném meg tudni miért menekülsz mindenki elöl. És hogy
mért belém kapaskodtál a minap. Mért nem engedtél el? – sok kérdés mégis a leg
fontosabat nem tete fel, de ezeket is nehezen mondja. Vajon miért?
-Azt hogy miért… hát talán azért mert meg akarnak ölni.
Nálad biztonságban éreztem magam. Seretném meg tuni ki vagyok de amint ezen
gondolkodom meg fájdul a fejem és mindenhol csak a fájdalmat érzem. – átölelem
magam. Fekete gonceim és sötét kék hajam fura kontrasztoot ad a villámok
cikázásában. – segitesz ki menni? – nézk fel hirtelen Kurama meg lepödik talán
zavarba is jön de nyujtja a kezét. Felsegit és ki támolygok a szabadba. Tényleg
ítélet idö van a szél süvit az esö ugy ömlik mintha dézyábol öntenék a fák
fájdalmasan hajolgatnak. Fájdalom hasit belém egyszere a felismerésel ezt én
müveletem. Mikor le estem akor is fájt mert megint bántotak. A láncaimat
sokerült le szakitanom de én magam megint meg sérültem és ugy zuhantam le.
Önkéntelenül is a csuklomhoz nyulok ott a heg mint az összes többi is. Az ostor
a kés és más kinzo eszközök nyomai. Kurama meg fogja a kezem.
-Ezeket mivel csinálták? – látszik rajta hogy meg döbent és
el szörnyedt egyszere.
-ami most a csuklomon van azt egy több ezer éves lánc
elszakitásakor szereztem a hátamin kések és ostorok nyomai vannak a lábamon
kötél és mindenféle szuro ezköz nyomai vanak. Némeik ezer évnél is idösebb de
van olyan ami csak pár honapos – felelem könyednek szánt hangon. Elkerekedik a
szeme. Én meg ki használom a lehetöséget és ki álok az esőbe.át jár az a fura
érzés amit akor tapasztaltam mikor rám mosolygot. Kellemes érzés. És a vihar
csendesedik.aztán amien hirtelen jöhetet olyan hirtelen eltünek as felhök. Ki
söt a nap. Ázotan és rongyosan le csücsenek egy sziklára.
-Ezt te csináltad? – Kurama kérdezte de már mindenki kint ál
a kertben.
Semmi nagy dolog nincs az egészben cask meg nyugodtam. Mégis
megint el szpmorodom mert ez azt jelenti hogy el kell mennem inen. Nem akarok!
Kiáltom magamban és keserüen az ágere nézek ami most csoda szép kékben
tündököl.
-Visza kell menem a kinok tengerébe – sohajtotam.
-Az hol van? – bukik ki a kérdés egy másik rosda vörös hajú
fiűbol.
-A fojon tul nem mesze az Emma palotátol – feleli egy
fájdalmasan ismerös hang. Koenme. – Mikor jösz visza? – a kérdést nekem szánta
de Genkay mester válaszol.
-Még csak most ismerkedik annak a világnak egy másik
oladlával ahonan a kinjai fakadnak egy kicsit légy türemel. Legaláb pár napig
nem esik – nevet az öreg és már visza is tért a házba. Koenmára nézek, ö csak
fuj egyet és már el is meg.
-Gyere száritsuk meg a ruháid – ajája Kurama.
-Mért vagy ijen kedves hozzám? – kérdezem mikor a szobájában
ülök egy törölközövel a fejemen és köntösben.
-Mert ugy érzem ezt kell tennem.
-Kell… mért kéne tened bármit is értem?
-Az érzékeim azt sugják és követema meg érzéseim. Mert sok
szor jót sugnak.
Értetelenül bámulok rá mikor hozz pár ruhát. Fehér ing és
egy rövid nadrág.
-Sajnálom csak ezt találtam. – adja át öket. Én mfel veszem
és az eredmény nem várt. A gatya csak kicsit lötyög rajtam de amugy türhetö. Az
inget félre gombolom. Bár erre Kurama hivja fel a figyelmem majd átgombolja
gyorsan. Legalább nem csak én pirulok el. Olyan jó a hangulat. Mesél a
világrol, mi hogy történik. Lasan sötétedni kezd.
-Ne haragugy menem kell – bucsuzik.
-Hova? – még mosolygok bár érzem hoyg belül kezd el tünni az
a bizsergés ami ki váltja belölem ezt a fajta dolgot.
-Holnap iskola és anyukám is biztos agodik hol járhatk de ha
gondolod meg látogatlak.
Bolintok de már nyoma sincs a jó kedvemnek. El megy és majd
egyszer valamikor jön csak. Tényleg el megy. És nem is jön következö nap .
azután sem. Az ég kezd be borulni. A hangulatom egyre roszabb de legalább már
tudok segitség nélkül járkálni. Kint sétálok teljes elkeseredetségemben mikor
elered az esö. Nem zavar csak hogy egyedül vagyok megint és ugy néz ki ez igy
is marad örökre. Az esö jóbban rá kezd és már a vihar is tombol mikor le rogyok
egy fa tövébe és ott el ersztem a könyeimet.
Valaki engem szolit.
-Teno! Teno! Teno! – kiáltja. – hol vagy? – egyre hangosabb
a hangja. – Meg vagy!
Kurama az börig ázva de szeme boldogan csillog.
-Mért bujtál el? – kérdezi – Gyere ked egyre cudarabb lenni
a hejzet. – át ölel és már fel is huzna de eltolom magamtól.
-Visza megyek a tengerbe ott az én hejem – mondom halak és
szárnyaim el emelnek a földtöl.
-Hé – kapaszkodik a kezembe – Nem engedem még egyszer nem! –
visza huz a földre. – mért nem törödsz azal a kis érzésel ami mindent képes meg
változtatni és látam hogy képes vagy érezni most nézd meg hogy látsz e engem! –
azal az árcához huzza a kezem. Igen látomaz ezüst rókát és látoma fájdalmat
aszemében szenved de mért? Az nem tudom. Mért szenvedhet egy harcos? Hisz
harcokbol gyöztesen került ki mégis szomoru.
-Kérlek ne menj – szol kurama. Itt áll elötem a vörös haja
teljesen le lapult és fájdalmas zöld szemei olyan dolgokat mutatnak meg amiket
nem is tudtam hogy léteznek. Szeretet! Igen ez az a szo amit már régota meg
akartam érteni. De sose sikerült mert nem ismertem az érzést.
Kuram közel hajol és átölel.
-Kérlek ne hagy itt! – kéri. Lasan bolintok vizesen és ösze
fagyva térünk visza a házba.
Genkay csak ki utalja a törülközöket és ott hagy csöpögni az
egyik szobában.
-A kedveséged foga sirba vinni – szol Hiei az ajtoban álva.
Ö is csöpög de nem jön be.
-Mi a bajod?
-Csak anyi hogy ö már rég nem kedveségre születet. Ö sak
szenvedni szánták.
Felismerem ezt a kegyetlen hangot.
-Te! – remegek meg a düh önt el azonal. Neki akarok rontasni
de Kurama nem enged.
-Nyugodj meg – szol rám. Le ülök de nem veszem le a szemem
trola.
-TE is ott voltál te is meg teted mint a töbi pedig azt
hittem szenvetél anyit hogy ne ted!
Kurama pislogva néz ránk. Újabb villám cikázik át az égen.
Ekor olyan történi amit sose tapasztaltam. Meg csokol. Nem nem durván csak az
ajkunk ér ösze de anyira ösze zavar hogy enyi elég is hogy a vihart le
csendesitse. Nem kapok levegöt egy pilanatra. Te nár ugyan nem emlékszel rá de
volt régen egy YokoKurama nevü démon roka aki meg akart szerezni magának. Nos
roszul sült el a dolog. Ugyanis a sárkány nem leetet az övé csak ha meg nem
öli. De nem tete igy utjaik el váltak. Most viszont nem engedem hogy még
egyszer ezt tedd velem! Mért akarsz minden áron visza menni oda ahol nem vár
más csak szenvedés?
Nem felelek minek ugyis válszolt már a saját kérdésére. Ö
volt az. Most mr biztos de mégis én ki vagyok? Mért kell visza mennem a
tengerhez? Mért kell megint szenvednem? A csok még égeti az ajkaim. De tudom
ezért is bünhödnöm kell. Koenme érkezik vizesen és kicsit morcosan.
-Le járt az idöd. – közli és le ül – vissza kell jönöd
különben Emma kiráj nagyon mérges elsz igy is morog hogy meg szöktél.
-Mért? Mi olyan fontos benem? – csodálkozom – hisz ott csak
fájdalom vár. Mért akartok bántani?
Nem felel mért is tené? Hisz ö csak azt teszi amit mondanak
neki. Viszont itt most rolam volt szo. Mindegy. Fel kecmeregtem.
-Mehetünk – törödöm bele. Újra csak a kinok és semmi
szeretet. Mért megyek bele? Ez
valamiféle köteleség tudat. Megrázoma
fejem. Ne tehetek semmit ez van. Most ezt kell csinálnom. Bár meg halnék
és akkor végre pihenheetek egy kicsit. Szomoruan Kuramára nézek.
-Köszönöm a törödést. – hajolok meg elöte ekkor Genkay roban
a szobába.
-Most azonal le ülsz! – kiáltja reflexböl le ülök. – Koenme
ha most azt hiszed hogy el viheted tévetsz. –meglepeten pislogok a nénire. –
Kurama – szol rá eröteljesen. A fiu le veszi a felsöjét és a válán láthato lesz
egy sárkány alaku égési seb. Sajnos teljesen nem de részben tudom mit jelent.
-Fel ajánlotad az érzéseid – nyeken meg Hiei. - Bolondab
vagy mint gondoltam.
-Lehet de ezzel Teno kap egy lehetöséget miszerint
megprobálhat szeretni. – hangja olyan keleme teljesem be burkol és végig
simogat.
-De én nem érek enyit – nyögöm. Hisz ez azt jeleniti hogy
velem kell lenie végig és boldogá kell tenie. De ha ez igaz végigkell néznem
ahogy el sorvad. Azt meg nem akarom. Meg rázoma fejem – Megtisztelsz hogy ilyen
nagylelkü vagy de nem fogadhatom el mert az azt jelentené hogy te is meg halsz!
Viszatérö emlékek rohamoznak meg. Zuga fejem. A terem ahol
rab voltam. A láncok csörgése. Fájdalom. Ahogy menekülök. A vihar szele. A
zuhanás ahogy el vesztem az irányitást. A csatanás. Törnek a csontjaim a kocsi
lökése ahogy az árokban kötök ki. Az egész egy pillanat alat tört rám. Térdre
rogyok. Mikor áltam fel? Nem emlékszem nem is akarok.
-Mért? – kiáltom.
-A szél – sutogja valaki. – te magad vagy az esö – igazat
sutog. De ki ez. A vihar be tör a szobába. Felkap és tova repit. Sotogások a
szélban. Esö az arcomon. Érzem ahogy szakad le rolam a ruha. Vissza változom
azzá a szörnyé amit mindenki utál és meg vet.
A ház elöt landolok már tudom irányitani az erömet.
Ott ál mindenki. Ledöbenve ernyök alá rejtözve. Kék
pikejeimen le pereg a víz. Nem hittem volna hogy ilyen szép szabadon a vihar.
Kurama közlebb lép.
-Ez vagy te? – szeme szomoru de látom hogy boldog is. Furcsa
keverék de biztos több érzelem tombol benne mint bennem.
-Szeretnéd látni az emberi alakomat? – hangom mély talán a
sárkány torok teszi.
-Nem nekem igy is szép vagy – közelebb jön ki nyujtot
tenyérel – Szabad? – furcsa edig nem kértek engedéjt arra hogy hozzám érjenek.
A tenyerének dörgölöm pofám egy kis részét.
-Repülsz velem? – kérdezem. Meglepetségét látva fel nevetek.
– Hála neked szabad sárkány lettem. Kérlek oszd meg velem az elsö szabad
repülésemet.
Félénken bolint. Fel mászik a hátamra.
-Kapaszkogy – kiáltom és már suhanunk is. Csodálatos érzés
láncok nélkül a szabad és féktelen szélel szálni. Gondolok egyet és visza
változom emberibb alakomba.
-Mindent köszönök – bujok Kuramához. – Sokat köszönhetek
neked.
-Ne köszönd inkább maragy velem! – kéri én csak meg
csókolom. Visza térünk a földre amint talajt fogunk visza változom rendes
alakomba.
-Mindent köszönök. – felnézek és bele szomatolok a levegöbe
– mindjárt le csendesitem a vihart és jöhet a tavasz. – el mosolyodom. Igen a
tavasz. De most tul sok minden van bennem ki kel tomboljam magam.
-Mikor látlak? – kurama kétségbe esetten lép közelebb.
-Ha el ered az esö csak áj ki és meg találak bárhol legyél.
Azzal ott hagyom öket. Hajnalra el fáradok.
-Mikor jösz vissza?
-Nem megyek a kinok terméba visz szabad vagyok egy olyan
élet árán amit meg sem érdemeltem volna. – meg vonom a válam. – mindjárt itt az
én idöm adig éjelente a kosza felhökröl figyelem mit csinál. Ha napközben van
rá lehetöségem hát onnan de nem bánom a meszeséget ha itt az eső ideje akkor
itt az én idöm. Vele lehetek.
Nyáron egy könyü zápr kiséretében én is meg érkeztem a
földre.
Kurama egy fa alat várt Genkay birtokán.
-Hát eljöttél? – sohajt. Átölerlem meg igértem de mintha
mostanában nem menne a tanulás.
-Te látsz engem?
-Persze ha egy kosza felhöt találok a közeledben ott vagyok
és várom hogy mikor lesz elég nagy hogy eshesen.
-Köszönöm – meg csokol és boldog. Végre é is érzem ezt a meg
foghatatlan kellemes bizsergés az egész testemben.
-Én tartozom köszönettel. – sugom.
